Ismét egy újabb fejvadász történet. Ezekről csak annyit, hogy ha az Interneten az ember beüti a keresőbe a „bounty hunter” szópárost, minimum négyezer találatot kap rá válaszul. Lesz köztük manga, képregény, disztópiás sci-fi, bűnügyi történet, westernek sora és sorozatok tömkelege, és egy véka erőszakos alak főhősként.

Nálam a nihilista igazságosztók eleve halva születtek, esélyük sincs papírra kerülni. Marad a jól bevált zsáner, tehát szamuráj az illető. Sokadszor írom le, hogy kedvelem Takahasi Hideki személyét és a filmjeit. Ezúttal ismét ő van terítéken, de csak átvitt értelemben, ellenben a történetben ő fekteti ki szép számmal a rosszfiúkat. No de ne ilyen gyorsan, előbb hadd ismertessem, miről is van szó.

Mujonoszuke, a fejvadász, veszélyes szakmáját űzve járja Japán kanyargós útjait. A megélhetés biztosítása mellett személyes okokból törtet a gonosztevők után. Az apja gyilkosát szeretné megtalálni, aki 15 évvel ezelőtt, még ifjúként, őt is megvakította a fél szemére. Az egyik vidéki útján olyan hírt kap, ami ad némi reményt, hogy ezúttal talán jó a nyom. Viszont váratlanul sok és kemény ellenfél szakad a nyakába, továbbá egy árván maradt kisgyermek, aki végképp nem hiányzik neki az ellene fenekedő kardok viharában. Ám egy igaz szamuráj nem hagyhatja cserben a védelemre szorulót. Mujonoszuke erkölcsi érzéke és a katanája egyaránt jól működik, ennek ellenére vajmi keveset jut előre a keresésben. Szerencsére váratlan segítsége akad. Kérdés, bízhat-e az illetőben. A fejvadász szakmában ugyanis mindenki tudja, hogy miközben becserkészi körözött személyt, őrá szintén vadásznak.

Igyekeztem kevéssé közhelyesre venni a rövidke szinopszist, de nincsenek illúzióim arról, hogy a szamurájos mozik kedvelői mostanra felfogták, korántsem az eredetiség miatt érdemes megnézni a filmet. Tényleg így van, számos visszaköszönő elem bukkan fel a cselekményben, amiket máshol épp eleget láthattunk. Aki valami szokatlanra vágyik, ne itt kopogtasson. Viszont mentségére szóljon a TV darabnak, az összképet illetően semmi gond nincs. Sőt, merem mondani, a műfajon belül kifejezetten épkézláb mesét tálalnak fel a vállalkozó kedvű nézőnek. Az alaphelyzet világos, fordulatok akadnak, ha nem is túl meglepőek, de azért mindig adnak valami apró pluszt a mese továbbgördüléséhez. A rejtélyek csak módjával nevezhetőek valódi fejtörőknek, ügyes variációknak már inkább. Szóval, vannak kardélre hányandó testvérek és felbérelhető nindzsák, az éppen bandaharcot vívó jakuzák sem maradnak el, akad titkolt vonzalom, harcművész ellenfelek a főszereplőnek, és persze a végig a háttérben sunnyogó főgalád személye szintén kiviláglik, és senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy a főhősünk nagyon megbosszulja a minden addigi gaztettét. Rászolgál az ipse, nem vitás. Lelkiismeretlen, mohó és hazudós, viszont a harcművészetben jártas, hogy valami jót is lehessen róla mondani. A pörgő akciók mellett többször felbukkannak a humoros pillanatok, és bár európai ízlésnek gyakorta harsány ak és túljátszottak a helyzetek, de színesítésnek megteszik.

Mondanom sem kell, a változatosan koreografált vívójelenetek adják a történet sava-borsát. Takahasi mestere az „egyedül a tömeg ellen” csatáknak, ahol remekül érvényesül a fizikai ereje és a kiváló vívótudása. Igazi egyszemélyes „show” ez, ahol mindenki az ő keze alá dolgozik. A nála szinte „szokásosnak” mondható probléma ezúttal is áll, vagyis az, hogy pár évtizeddel idősebb annál a szerepnél, amit el kell játszania. Őszintén szólva, Japánban ez a kutyát sem érdekli, legfeljebb csak holmi kukacoskodó európai amatőr szerző teszi szóvá. Népszerűsége folytán mondhatni a telefonkönyvet is el lehetne adni vele kalandfilmként, de hál’ istennek igazi színésztársakkal dolgozott. Legalábbis azok elmondható ez, akiknek kisebb, ám fontos karaktert kellett eljátszaniuk. Tulajdonképp csak a mellékszeplők között éreztem, hogy azért akadt, aki nem találta a helyét, és emiatt rossz felfogásban vitte végig a karakterét. A jakuzáknál szökésben és inkognitóban élő szamuráj rendőr ilyen volt, szinte a ripacskodásig jutott a végén. A tűzrőlpattant „Démon lány” annál szimpatikusabb volt és nem csak a külseje miatt. Úgy vélem, Meikó kisasszonyra sokan rá fognak ismerni más mozikból.

A fényképezést átlagosnak tartom, a zene úgy szintén az lett. Sokadszorra is meglep, hogy a japánok mennyire szeretnek andalító dallamokat használni még akkor is, amikor a történet feszültségét lehetne emelni egy rámenősebb hangszereléssel és borzongatóbb fő zenei témával. A rendező, Makigucsi Judzsi, szintén megbízhatóan tette a dolgát, de semmi extrát nem mutat nekünk. Mujonoszuke kalandjai . - mint annyiszor – eredetileg manga formában láttak napvilágot 1969-ben és 15 kötetben. Akkor még „Veszett kutya” néven rettegték az alakját az ellenfelei, ami arra utal, hogy rajzolt hősként jóval rámenősebb lehetett, mint a mostani feldolgozásban. Hiába no, a TV-s előírások miatt sokszor kimiskárolják az eredeti karaktert, különben nem mehetne adásba a végtermék. Szolid, sokkolás mentes a látvány, kevés paradicsomlé fogyott a forgatáskor.

Összegzésül azt mondom a kedves olvasónak, hogy időben, kiállításban és akciókban bővelkedő filmmel van dolgunk.  Igazán maradandót nem hoztak össze, viszont amíg tart a kb. 140 perc, unatkozni nem lehet. A valódi drámát elkerülték, csak bonyodalmakra futotta. Mujonoszuke története a szórakoztatás jegyében fogant, annak viszont teljesen megfelel. Innentől kezdve mindenki maga dönti el, hogy belevág-e a megnézésébe. Már magyar felirattal is megteheti.