A szamurájok felsőbb körének gondjait taglaló sorozatocska szépen haladt előre. Szerencsére a kicsinyítő képző csupán a filmek számára vonatkozott, a tartalomra és a kivitelezésre már nem.  Azok ugyanis nagyon is rendben vannak. Nem kivétel ez alól az utolsó mozi sem.

Az Akajama családban tradíció, hogy a tagjai mesteri módon forgatják a kardot. Kohei mester fiának, Daidzsirónak a felesége sem kivétel a nemes hagyomány alól. Mifuju épp egy tornán bizonyítja a tudását, amikor útban hazafelé éles helyzetben kell helytállnia. Megment és elvisz magukhoz egy ifjú lányt, aki furcsa mód nem tűnik hálásnak a cselekedetért. Pedig az elrablása helyén hátramaradt halott alkalmazottak bizonyítják, a banditák nem tréfálnak. Miután Jamaszaki ház idős urának, Uhejnek szintén ez a véleménye, felfogadja testőrnek az unokája megmentőjét. Látszólag minden rendben van, de Kohei szenszej megérzése mást sugall. Mégpedig azt, hogy a gazdag kereskedőházban, melynek kapcsolatai egészen a sógun udvartartásáig nyúlnak, gonosz szándék munkál. Bízik az ösztönében. A kérdés viszont az, még idejében meg tudja-e állítani a bajkeverőt, akit egy mesteri vívó segít.

Fölöttébb jól indulnak a dolgok. Van harci torna, szamurájnő, lányrablás, banditák, ármány és szerelem. Az utóbbiakat nem Schillertől kapjuk. Mit keresne ő Japánban? Meg aztán a történet másként forog, mint a nagy német szerzőnél.  A felsoroltakból akár egy mozgalmas, rámenős kalandfilm is összejöhetne. Rossz hírem van, nem fogja megkapni, aki erre számít. Az ütős kezdés után szépen visszaáll a mesélés az előző filmekben megszokott kimért stílushoz.

Ugyanis a címben sugalltaktól eltérően ennek a történetnek nem Mifuju a főszereplője, hanem az idős nyomozó, aki megszokott alaposságával lát neki az ügy kibogozásának. Uhej, a ház színleg visszavonult, de azért még tényleges hatalommal bíró ura viszont nem nézi jó szemmel, hogy körülöttük sündörög valaki. Legyen az akár egy régi kedves ismerős. Elvégre a tökéletesség látszata fontos annál, akinek keze a sógun ágyasházáig nyúlik. A szimatolás árthat az üzletnek. Uhej befolyása nagy, és önfejűségben sem marad el az Akajama család urától. A két makacs vénember egyszerre igyekszik felmelegíteni az egykori barátságot és érvényesíteni a maga akaratát. Szóbeli csatáik, gesztusai, fintoraik élvezetesen mutatják, miként ment Japánban a "húzd-meg-ereszd-meg" játék. Uhej félti az unokáját és szüksége van rá, hogy megvédjék, viszont kutakodást nem óhajt a családi szennyesládában. Kohei mester viszont nem hagyja magát lerázni, ha valakinek az élete veszélybe került.  Fudzsita Makotó méltóan búcsúzik Kohei szerepétől. A már jól ismert harctudásán túl ezúttal a szokottnál nagyobb részt kap a humor. A majd negyven évvel fiatalabb asszonykája állandó forrás a rekeszizmok bizsergetésének. A harmadik részben már felmerült a gyermekáldás lehetősége, ami erősen meghökkentette az amúgy magabiztos öregurat.  Most még rátettek egy lapáttal. A cserfes nej ugyanis mit lát a környezetében? Hogy minden nőismerőse babázik. Mit vesz a fejébe? Úgy van, neki is kell egy apróság. Amit szorgos esti odabújásokkal igyekszik realizálni. A férj viszont abban az életkorban már nem óhajt minden este huncutkodni. Arról nem is beszélve, hogy az unokája idősebb legyen, mint a saját gyermeke? A jókora dilemma végig kíséri a nyomozást, emberközelbe hozva a főhőst. Nagy kár, hogy Fudzsita-san halála megakadályozta az újabb részek megszületését. Szinte lubickolt ebben a szerepben. Kíváncsi lettem volna, mit hoznak még ki a nagy korkülönbségű házasság gondjaiból a kártyákat kiválóan keverő forgatókönyv szerzők.

Mondanom sem kell, egy kereskedő háznál a gondok fő forrása pénz. Ha nincs, akkor az a baj, ha sok van, vonzza a kapzsiságot. De hát hol csörögjön az arany, ha nem a sógun környezetében? Kapcsolódik hozzá az öröklés és egy eljövendő házasság. Amit a nagyapa patikamérleget használva igyekszik kiszámolni, miközben az ifjú ara beleszeret egy ismeretlen fiatalemberbe. Ebből lehetne egy távol-keleti Rómeó és Júlia dráma is, hogy újabb klasszikust emlegessek - fölöslegesen. Mert a forgatókönyv nem követi a bevált, könnyen eladható receptet.  A fiú nem vágja le a helyi Mercutiót, pláne hogy erősen idegenkedik a kardtól. De azért gyakorol becsülettel. A jövendő menyasszony éppolyan reménytelenül szerelmes, miként a tinédzser lányok szoktak lenni. A hatalommal rendelkező vének meg azt akarják, hogy mindenki boldog legyen,. Úgy, ahogy azt ők elrendezik – az érintettek megkérdezése nélkül. Amíg végül ki nem sül, hogy a nagybetűs Élet mellett mindenki csak segédrendező lehet. Azt mondom, ennél stílusosabban nem lehetett volna lezárni a sorozatot. A valóságszagú helyzetek sora, bennük a szerethetően ügyetlen fiatalokkal, a számítóan gonosz és ügyesen színlelő bajkeverőkkel, no és világ rendjét helyretévő igazságosztókkal kiváló elegyet alkotnak. Mindenki megkapja a magáét, de jó értelemben.  Érzelem, remekül koreografált összecsapások, jó alakítások, élvezetes mese. Minden korosztály és minden nem ki lett szolgálva.

Miként az esztétikai igényünk is. Már az előző történetek látványvilágára sem panaszkodhattunk, de miután ezúttal tényleg a leggazdagabb körökig visznek el bennünket, a körítés meseszép. Tudott élni a szamurájság legfelső köre, az aligha vitás. A kísérőzene érdekesen váltakozik. Eleinte finom zongora futamokat hallunk, később belép a többi hangszer, a nagyvilágnak szóló, füllel könnyen befogadható megoldásokat alkalmazva a bővülő tárházban. A problémák, vagy a rosszindulat kifejezéséhez viszont a hagyományos japán hangszerek ideje jön el. A színészgárda a megszokott magas színvonalon tette a dolgát. A rendezői székben Isihara Sigeriu tett arról, hogy jó szájízzel búcsúzzunk el a mini-sagától. Részemről úgy érzem, megérte végig nézni a négy részt, amely végig stílusos volt. Az utolsó epizódot érzem a legkiforrottabb műnek. Nagy kár, hogy nincs tovább. De majd jönnek új filmek.