Az idei New World után immár mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a fiatal Pak Hundzson az eddigi négy forgatókönyvével és két rendezésével végleg beírta magát a dél-koreai filmművészet aranyalbumába.

Biztos vagyok benne, hogy a New World-ről hamarosan sokat fogunk beszélni, én most inkább Pak első rendezésére, a The Showdown-ra szeretném felhívni a filmrajongók figyelmét.

Ha Pak Hundzson neve nem hangzik túl ismerősen, az nem a véletlen műve, de ha azt mondom, hogy a hatalmas sikert aratott I Saw The Devil-nek és a TÉNYLEG zseniális The Unjust-nak ő volt a forgatókönyvírója, akkor az ázsiai filmek rajongói közül néhányan már biztosan felkapják a fejüket. Az előbb említett filmeket két olyan rendező-óriás vezényelte le, mint Kim Dzsiun (A Tale of Two Sisters; A Bittersweet Life; The Good, The Bad and The Weird és legutóbb a The Last Stand) és Rju Szüngvon (Die Bad; Arahan; Crying Fist és az idei The Berlin File), gondolom, a fiatal Pak is kedvet kapott hozzá, hogy saját maga valósítsa meg a történeteit. A dél-koreai mozgókép-szakma egyik sajátossága, hogy a filmkészítők sokoldalúbbak és merészebbek, mint nyugati társaik, a rendezők nagyon gyakran maguk írják a forgatókönyvet és nem ritkán szerepelnek is a saját filmjeikben. A The Showdown-nak tehát Pak nemcsak a szkriptjét írta meg, de a rendezésére is vállalkozott - erre az előbb említett rendezők is erőteljesen biztatták.

A film különösebb visszhang nélkül maradt, egyrészt amiatt, mert 2011-ben egy másik kosztümös akciófilm, az amúgy remek Arrow - The Ultimate Weapon ellopta a show-t, másrészt mert a nézők egy hagyományos hőstörténetet vártak a Csószon dinasztia idejéből és helyette egy nyomasztó háromszemélyes kamaradrámát kaptak felmagasztosult hősök és erkölcsi példázat nélkül.

A történet az 1600-as évek elején játszódik Mandzsúriában, a kínai Ming-ek és a koreai Csószonok ütközőállomásának helyszínén. A film egy kínai és egy koreai hadosztály összecsapásával kezdődik, a véres csatát csak három koreai éli túl - egy parasztember, akit erőszakkal soroztak be a seregbe, valamint a koreai hadparancsnok és szárnysegédje, két fiatal nemes, akik együtt, barátokként nőttek fel. A három túlélő a metsző téli hidegben egy magányosan álló fogadóban húzza meg magát és itt bontakozik ki hármójuk drámája. Habár mindhármuknak az a célja, hogy minél előbb biztonságban hazai földre jussanak, mindannyian rejtegetnek valamit a másik elől, és ahogy az egyéni titkokra szép lassan fény derül, a három ember egymás ellen fordul és halálos küzdelembe kezd. A filmben jelentős szerepet kap még a fogadó padlózata alá rejtett föld alatti üreg, ahová időről időre elrejtőznek a szereplők és amely a szimbóluma is a bennük dúló gyilkos ösztönöknek és a sötét titkoknak.

Aki kardcsörtetős-véres period drama-t vár a filmtől - különösen az előzetes alapján -, valószínűleg csalódni fog. Habár vérben, feszültségben és a koreaiak kedvencében, a bosszú témájában nincs hiány, a film sokkal inkább a kiszolgáltatottságról szól. A paraszt ki van szolgáltatva az urainak, de a nemesek sincsenek sokkal jobb helyzetben - a klán háborúban vesztes család tagjai ki vannak szolgáltatva a győzteseknek, a harcosok a politikusoknak, a koreaiak a kínai túlerőnek. Dojang és Honmjong drámájából pedig kiderül, hogy az együtt nevelkedő aranyifjak szintén ki vannak szolgáltatva - Dojang kénytelen azzal a tudattal felnőni, hogy az ellenséges klánból befogadott Honmjong minden téren tehetségesebb nála és még édesapja megbecsülését is elnyeri, míg társának el kell viselnie a folyamatos megaláztatásokat amiatt, mert "rossz" klánba született. A politikai széljárás drasztikus változása pedig olyan helyzetbe kényszeríti őket, ami próbára teszi a barátságukat és az erkölcsi meggyőződésüket egyaránt.

A rendező-forgatókönyvíró mindhárom szereplőjével ugyanúgy együttérez, másrészt világosan megmutatja, hogy egyikőjük sem tud túllépni az egyéni megaláztatáson és túl későn jönnek rá, hogy náluk hatalmasabb erők rángatják őket mint marionett bábukat. Olyan korban élnek, amely lehetetlenné teszi számukra, hogy a sérelmeket félretéve összefogjanak. A "bukásuk" a történetben ezért is elkerülhetetlen és talán a film is ezért lett bukta - a koreaiak még mindig túlidealizálják a Csószon-korszakot és nem sok olyan film született eddig, ami az akkori értékrendet alapvetően megkérdőjelezte volna. Én többek közt ezért is becsülöm Pak rendezését, rögtön az első mozijában bevállalt egy elég rizikós műfajt, ráadásul a filmes eszközei is meglehetősen szokatlanok. A jelenetek túlnyomó részében olyan sötét van, hogy alig lehet a szereplőket megkülönböztetni egymástól - ez, belátom, sok néző számára zavaró lehet. Amikor viszont a szereplők a múltba tekintenek vissza, a képek csodálatos meleg színekkel telnek meg, a táj és a kosztümök színkavalkádja pompásan ellenpontozza a szürkés-kékeszöld árnyalatot, ami a történet valós idejében uralja a vásznat. A "külső" jeleneteknél olyan érzése van az embernek, mintha múlt századi némafilmet vagy korabeli japán drámát nézne, ráadásul a műhó ennél művibb már nem is lehetne - bár igazság szerint számomra ez az egyetlen gyenge pont a The Showdown-ban. A fiatal rendezőre érezhetően hatottak az európai némafilmek, a japán horrorok, ezek formai elemeit egész ügyesen ötvözi a ma divatos koreai filmes technikákkal, az örökösen mozgó kézikamerával, a rengeteg arcra és kézre közelítéssel és az iszonyúan hatásos aláfestő zenével.

A szereplők gesztusai külön említést érdemelnek, az apró arcrándulások és szemvillanások, az önkéntelen mozdulatok, amelyek tökéletesen magyarázzák Pak hőseinek a lelkiállapotát és a köztük lévő bonyolult érzelmi kapcsolatokat. Ez szerintem a film fő erénye - a nézőnek az elején az a benyomása, hogy tökéletesen világos történettel van dolga, később egyre mélyebbre jut az egyes karakterek feltérképezésében és folyamatosan változtatja az álláspontját, miközben egyre közelebb kerül érzelmileg mindhárom szereplőhöz, hogy aztán a film végeztével azon kapja magát, hogy tovább rágódik a történeten.

Pak színészei tökéletesen hozzák a karakterüket - a veteránnak számító Pak Hiszun-nak (Seven Days; A Barefoot Dream; The Client stb.) jutott a legkeményebb feladat, hogy a büszke és tehetséges, de vérig sértett jangban (nemes) hideg kontrolláltságától eljusson addig a pontig, míg vulkánként tör ki belőle az összes addig elhallgatott sérelme, ugyanakkor őrjöngve könyörög megbocsátásért. Az arca és tekintete különösen jól illik ehhez a karakterhez - mélységesen érzékeny és félelmetesen jéghideg is tud lenni. (Az Antartic Journal-ban volt hasonló karaktere, feltételezem, az a film nagy hatással lehetett a rendezőre, mert több jelenetnél is volt déja vu-érzésem. Amúgy az a mozi is méltatlanul alulértékelt darab.)

Dzsin Gu (A Bittersweet Life; Epitaph; Mother stb.) ugyan még meglehetősen fiatal színész, akit inkább a külseje miatt foglalkoztatnak - tagadhatatlanul az egyik legszebb koreai aktor - , de itt most kiváló az elkényeztetett és pökhendi Dojang szerepében. Minden fenntartás nélkül alázza agyba-főbe a társát, ugyanakkor az utolsó pillanatig bízni akar benne és erőlködik, hogy meg tudjon neki bocsátani, de a társadalmi szerepe miatt ő is képtelen szabadon dönteni.

Ko Csangszok (Sympathy for Lady Vengeance; City of Fathers; The Front Line stb.) is remek választás volt a bumfordi és alázatoskodó paraszt szerepére, és habár eddig főleg komikus mellékszerepeket alakított, a Showdown-ban sikerült drámai mélységet adni a karakterének.

A New World, Pak második rendezése idén indult hódító körútjára és úgy tűnik, lassan világhírnévhez juttatja az alkotóját (már tervben az amerikai remake) - mielőtt azonban megnézzük ezt a valóban remek gengszterfilmet, a The Showdown révén kicsit még kiélvezhetjük, hogy hogyan bontogatja a szárnyait egy igazán tehetséges koreai filmes.

imdb

Előzetes