Egy nagy visszatérő bizonyítja, hogy a tizenhármas korántsem kell, hogy szerencsétlen szám legyen. Nyilvánvalóan nem Katsuról van szó, hiszen ő el sem hagyta a sorozatot, hanem Tanaka Tokuzo rendezőről.

Ő a harmadik és a negyedik részben már közreműködött a sorozatban, majd "nyoma veszett". Nem volt ez szokatlan számára, hiszen hasonlóan járt a Shinobi no mono filmeknél is. Képzett filmes volt, afféle jolly joker a DAIEI stúdión belül. (Még horror filmeket is bíztak rá. A Snow Woman (Hóúrnő) csodás szellemtörténet lett, míg a The Haunted Castle (Kísértetkastély) esetében meglepően erős hatásokkal operált és kiváló képi aláfestéssel borzolta a közönség idegeit.) De vissza a témához. 1966-ra két új mozi jutott a szériában, Tanaka szenszejé lett az első.

Zatoicsit a náthától csöpögő orra sem akadályozza meg a baj megorrontásában, miután a nádasban egy haldoklóba botlik. Egy erszény és egy név bízódik rá, de semmi más nyom nem jut neki. Hamarosan egy másik vakkal ismerkedik meg. A filozofikus természetű biwa játékos különös gondolatai alaposan megkavarják a vak masszőrt. Egy híresen csöndes kisvárosba megy átrágni a hallottakat, de rosszkor érkezik. Egy mohó jakuza főnök éppen a helyieket igyekszik az uralma alá hajtani. A kettőjük konfliktusa mondhatni elkerülhetetlen.

Zatoicsi, a közösség védelmezője. Ilyen helyzet volt már a sorozaton belül, így hát illett valami pluszt hozzáadni. Kan Simozava, aki számos Zatoicsi történetet írt, igyekezett megfelelni a kívánalmaknak. Az első és legszembeötlőbb újdonság a vaksággal kapcsolatos. Főhősünk most először botlik össze egy olyan sorstárssal, aki még tőle is kifinomultabb érzékeléssel rendelkezik. Tekintve Zatoicsi sokszor bizonyította szinte emberfeletti képességeit, bizony meglepő a fordulat. De ügyes a magyarázata, miként a példák is, hogy igenis lehet őt felülmúlni. Kész szerencse, hogy az illető a vívást nem gyakorolja, de az életmódjából következő "meglátásai" sok mindenre rávilágítanak, amikre a masszőr addig nem gondolt. A két vak mester többször összefut a történeten belül és minden alkalommal élvezetes párbeszédek sülnek ki belőle. Sajnos az igazán jó kihasználása nem történik meg ennek a zenész szerzetes karakternek, a frappáns megfogalmazások a végére nem állnak össze valós, jellemformáló tanítássá, de így sem haszontalanok a bölcsességek, mert a villámgyorsan reagáló Zatoicsi helyett egy tűnődő jellemet kapunk a mozi jelentős részében. Az már a forgatókönyv dicsérete, hogy nem lesz unalmassá történet, pedig a filmnek ezen részében akciómentes jelenetek sora jön. Az érdeklődés megmaradásában sokat segítenek Tanaka kiváló kamera beállításai, amelyek szavak nélkül vezetik rá a nézőt, mi játszódik le a kedvelt masszőrünk fejében.

Azért a fentebb említett békés állapot nem végig jellemző a történetre. A helyiek életébe betolakodó Gonzó főnök és a minden gazságra kapható bérencei hamar tesznek róla, hogy Zatoicsinak jó oka legyen előhúzni a kardját. A könnyű prédához szokott aljanépet hamar "eligazítja," miszerint harapós piranha került a pontyok közé, de azok sorozatosan próbálkoznak a "sok lúd disznót győz" alaptétel érvényesítésével. Többszöri nekirugaszkodásaikkal adnak lehetőséget arra, hogy a rendező bizonyíthassa, éppolyan jól ért a harci jelenetekhez, mint a békésebb élet színeinek ecseteléséhez. Valóban ez a helyzet. Pár apróbb harc után a hídon játszódó hosszú leszámolás, amit a színpadi árnyjáték technika ihletett, teljességgel egyedi a 26 mozi összecsapásainak sorában. Pazar, és nem csupán szerintem. Az Interneten gyakorlatilag nincs olyan bejegyzés a filmről, ahol elmaradnának róla a magasztaló szavak. A látványos harckoreográfiát még élvezetesebbé teszi a humor bevetése. Nem akarják komolytalan irányba vinni a mesét, a leszámolások nagyon is életszagúak, de a remekül kiválasztott apró, valós életproblémák képesek úgy apró poént vinni a kardcsatákba, hogy semmit nem rontanak azok hitelességén. Eddig a mosolyt előhozó pillanatok leginkább a kockajáték idejére korlátozódtak, az ilyesfajta feltűnésük fölöttébb üdítő.

Újabb, eddig nélkülözött elem a "Zatoicsi, a példakép". Hősünknek rajongója akad egy kisfiú szemében, de épp a már emlegetett vak szerzetes vezeti rá a masszőrt, milyen veszélyeket rejt az ilyen irányú viselkedése. Szegény Zatoicsit úgy elbizonytalanítja, hogy még az orra is véres lesz miatta. Továbbá törheti a fejét, hogyan tartsa a fiút a hétköznapi emberek útján, de a saját bőrét se hagyja terítékre kerülni. Másik 13 mozi bizonyítja, hogy megbirkózik a feladattal. A gyermekek gyakorta csak közönségvonzó és színesítő funkciót kaptak az előző mozikban, de ezúttal a kisfiúnak valódi dramaturgiai szerep jutott. Úgy, mint a címében rokon "Zatoichi’s Revenge" esetében a Tsuru nevű kislánynak.

A rendezőn kívül akad még egy újabb nagy visszatérő. Ő színész, Shigeru Amachi. A saga indításakor egyszer már szembekerült Zatoicsival, Miki Hirateként. Kettejük tragikus barátsága annak a mozinak az igazi katarzisát jelentette. Shigeru sokszor kapott hasonló szerepet. Szinte vonzotta magához az olyan karaktereket, akikben a jó és rossz egyaránt ott rejtőzik és gyakorta csak a véletlen - meg a kényszer - szabja meg, melyik vonásuk erősödik fel. Az egykor többre hívatott szamuráj bérgyilkossá züllik, de éveken át kutatja azt a nőt, aki miatta lett prostituálttá. Vonzalmukat tökéletesen jellemzi a "se veled, se nélküled" állapot, melynek lezárása nem túl eredeti, de érthető a megoldás. Bár nagyon kínálja magát egy "amerikás heppiend," és őszintén szólva nem bánná a néző, mert a páros minden emberi gyengeségük ellenére rokonszenves, de Zatoicsi meséiben sosincs igazi felhőtlen lezárás. Az alvilág csak alvilág marad, onnan még a masszőrök legnemesebbje sem tud kitörni.

Katsu változatlanul kitűnő formában volt a forgatásokon. A magabiztosságában megingott Zatoicsi alakja színészileg újat kínált neki, ami aligha volt ellenére. Így még azt az eddig nem jellemző helyzetet is elfogadta, hogy a cselekmény bizonyos részeiben Zatoicsi alakja hátrább kerül. A tulajdonukért küzdő falusiak, a ronin és örömlány szerelmespár időnként vele egyenrangú szereplőkké növik ki magukat. A kalandos részekben ugyancsak az eddigieknél eltérő koreográfia állt elő. Életútját ismerve, nagyobb összeget tennék rá, hogy az átlagnál több vidám pillanatot nem kifogásolta. A későbbiekben, amikor már az ő kezében összpontosultak a jogok, felerősödött ez a vonal. Sőt, a mostani visszafogottnál jóval bővérűbb poénok jöttek, de most ott még nem tartunk.

A régi iskola mesélőkedve szerencsésen ötvöződött az akciókat előtérbe helyező, átalakuló mozis szemlélettel. A filmstúdió kiemelten kezelte az aranytojást tojó tyúkot, a legjobb rendezőit küldte a sorozatba. Tanaka rendkívüli stílusérzékét, de okvetlenül illik megemlíteni az operatőrt, Kazuo Mijagavát, mert igazi alkotótársnak bizonyult. A zenét ismét a korszak kiválósága Akira Ikufube jegyezte, ennek megfelelő a színvonal. A mozi kiállítása igényes, de nem hivalkodó, már csak a környezet miatt sem. Ha az egyébként színvonalas történet végére jutott volna katarzis, a 13. történet bízvást lehetett volna a sorozat kiemelkedő darabja. De miután elvarratlan szálak maradnak és a lezárás nem tud túllépni a gyakorta használt, lassan már szürkülni kezdő megoldáson, a mozi "csupán" jó lett. Ismét egy családi mozizásra alkalmas rész a sorozaton belül.

imdb