iMDB 

Masashito Tsugawa öreg róka már a japán filmgyártásban. 1956 óta forgat filmeket, azonban nem, mint rendező, hanem mint színész. Vége-hossza nincs a sikeresebbnél sikeresebb produkcióknak, melyekben láthattuk (a legújabbak: Death Note, The Uchoten Hotel ), ám a kamera másik oldalára ez alkalommal állt először. Azt már itt, a legelején leszögezhetem, hogy az 50 évnyi tapasztalat bizony nem vált kárára.

Mint kortársak jól ismerték, és dolgoztak is együtt Juzo Itamival, többek között annak debütáló filmjében, a The Funeral ban is. Masashitot ez vezérelhette, hogy egyfajta tiszteletadásként egy hasonló témájú és hangulatú filmet készítsen, mely szintén a japán temetések, és főleg az azt követő családi összejövetelek sajátos atmoszférájáról szól.

Egy rakudo mester, a halálos ágyán némileg furcsa kérést intéz tanítványaihoz. Mielőtt végleg eltávozna, szeretne látni egy női genitáliát. Bármennyire nehéz is, a tanítványok teljesítik a kérést és a mester (úgy-ahogy) békében távozhat. A temetés előtti este a tanítványok tort ülnek, s közben felelevenítik a mesterrel kapcsolatos emlékeiket. Ám a történetnek ezzel még nincs vége.

Masashito első filmje igazi japán attribútomukkat felsorakoztató alkotás, ízig-vérig japán történet, minden porcikáját áthatja az ottani kultúra. A rakudo, egy sajátos, nagy hagyományokkal rendelkező előadó művészet, mely a komédiához áll legközelebb. Az előadásmód gyakorlatilag minimális, a rakudo-játékos egy történetet mesél el (végig egy asztal mögött ülve), mely egy kicsit csipkelődő, egy kicsit erotikus, visszafogottan komikus és tanulságos. A film egésze ezen műfajon alapszik.

A nezu no ban (jel.: a legnehezebb éjszaka) kifejezés szintén egy sajátos japán szokás, melynek keretében a szerettek és a halott a temetés előtt eltöltene egy éjszakát együtt. Egyfajta tor ez, esznek isznak, mulatnak, és néha rá-rá pillantanak a halottra, aki szintén velük tartózkodik a helységben.

Bár a filmben végig a halálról van szó, mégsem borús, mégsem nyomasztó, sőt fekete-humor sincs benne, hanem inkább az a bölcs hozzáállás, mely azon alapszik, hogy a halál bár szomorú, de nem feltétlenül egy szörnyű dolog. Előbb-utóbb mindenkivel megtörténik, és ha az ember már túl van rajta, akkor igazából nem kell sajnálni. Aki ilyenkor sír, az magát siratja.

Emellé a finom humorral átszőtt történet mellé még társul egy ki obszcenitás is, ami talán az európai embernek durvának tűnhet, japán szemmel inkább csak pikáns. A férfi szereplő igen gyakran térnek ki a nők különböző testrészeire, de igazából a legfontosabbat részesítik előnyben. Ezt legtöbbször csak verbálisan teszik, de néha énekbe is foglalják. A feleségeiket egyáltalán nem botránkoztatja ez meg , sőt, teljesen logikusan, bóknak veszik. Szerintem valahogy így lenne természetes máshol is, de hát nem mindenhol vannak a szellemi érés ezen fokán.

A film ezeken túl még sok-sok mondanivalóval bír, és bepillantást nyújt a japán lélek rejtelmeibe is. Első filmnek elsőrangú és remélem a jövőben Masashita-san megajándékoz bennünket még sok hasonló színvonalú alkotással.