Ha olvastátok néhány korábbi ismertetőmet, tudhatjátok, hogy a Shaw Brothers nem kizárólag a harcművészeti filmjei révén érdemes a figyelemre; rengeteg más műfajban is kipróbálták magukat. Látva a japán kaiju-filmek népszerűségét és a Dino De Laurentiis-producerelte King Kong közelgő premierjét (1976), Run Run Shaw-ék bizony úgy gondolták, ideje konkurenciát teremteni a makettszomorító nippon monsztereknek és az Amerikában berzenkedő óriásmajomnak, így születhetett meg először Super Inframan, a kínaiak - tudtommal - első modern szuperhőse. Az 1975-ös The Super Inframan-t nehéz kitörölni az emlékezetéből annak, aki látta, az ismertetésére egy másik alkalommal vállalkozok, most egy másik, sokkal kevésbé hősies kínai kaijin-t ajánlanék a figyelmetekbe: itt a Hatalmas Pekingi Ember!

Lu (Ku Feng) a hírhedt himalájai óriásmajom, a Pekingi Ember felkutatására vállalkozik. Az expedíció sikerének biztosítására egy Johnny (Danny Lee) nevű kalandort szerződtet, és már rögtön indulhat is a nagy kaland - és még tíz perc sem telt el a filmből. A készítők azonnal ránk, illetve a kutatócsoportra zúdítják az összes létező kalandfilmes klisét, kezdve a vadállat-támadás(ok)tól, a szakadékba zuhanáson át (RIP: Norman Chu karaktere), a futóhomokba esésig. A pénzsóvár, ám gyáva Lu-nak elege lesz, és az éj leple alatt meglóg az embereivel, magára hagyva Johnny-t. Johnny persze már másnap belefut az óriásmajomba, ami (aki?) majdnem megmurdálja, ekkor azonban egy állatbőr-bikiniben feszítő szöszi playmate… akarom mondani, dzsungellakó hölgyemény (Evelyne Kraft) megmenti, aki láthatóan a legjobb puszipajtása a Pekinginek (ő „Utam”-nak nevezi egyébként). Persze Johnny nagyon hálás neki, és rövid úton kideríti, hogy a nőt Samanthának hívják, és hogy kisgyermekkorában a szülei gépe lezuhant, egyedül ő élte túl a szerencsétlenséget (ilyet se láttunk még!). Az agyatok eldobjátok: Samanthát pedig az óriásmajom nevelte fel!

Johnny és Samantha jól elvan a dzsungelben, egy nyálas kis bárnóta alatt slow-motion képfolyamot is kapunk arról, mennyire jól érzik magukat a paradicsomi körülmények között; Utam meg tarthatja azt a bizonyos gyertyát a simabőrűek ungabungázásához. Szegény jószág! Johnny nyomására aztán a trió felkerekedik, hogy megnézzék maguknak a civilizált világot. Miután jó nagy riadalom közepette bemasíroznak egy indiai városba, Lu azonnal a helyszínre siet, Johnny-ék pedig nagy lelkesen csatlakoznak hozzá (miután Lu anno szépen faképnél hagyta a dzsungel közepén, ez nem kicsit furcsán jön ki), és a Pekingi Ember első hongkongi fellépése már sínen is van. Nyilván tudja mindenki, mi következik ezután: Samantha és nagyra nőtt háziállata rá kell hogy jöjjenek, a civilizáció nem nekik való. És persze a hongkongiak is rájönnek erre, miután a jogosan feldühödött óriásmajom lezúzza a fél várost.

A sokféle műfajban alkotó Ho Meng Hua (A repülő guillotine) talán egyik legszórakoztatóbb filmje a Mighty Peking Man, amely még a nyugati közönség számára sem ismeretlen, kis hazánkban viszont nem sokat hallhattunk róla. Pedig micsoda kalandfilmről van itt szó, kérem szépen! Hogy milyenről? Ez a film egyáltalán nem tökéletes, sőt! Lépten-nyomon logikátlanságokba ütközhetünk, és bár a film korában ambiciózus vállalkozásnak számított, már ami a büdzsét illeti, a megvalósítás terén is találhatunk kifogásolnivalót. A film mentségére legyen mondva; egyáltalán nem azt a szokványos utat tette meg a Shaw-futószalagon, amit a legtöbb produkciónak meg kellett tennie. Például nem kevés vesződséggel járt, hogy Japánból kellett importálni a szörnyfilmek terén járatos kreatív munkaerőt. A két nemzet eltérő filmkészítési hozzáállásából adódó feszültség aztán oda vezetett, hogy három különböző japán spec. effektes brigádot is elfogyasztott a Mighty Peking Man (bizonyíték: a majommaszk változásaira érdemes odafigyelni). De egyéb kisebb-nagyobb nehézségek is felmerültek, pl. a különböző vadállatok elég nehezen értettek az emberek nyelvén, amikor akciózásra került volna sor, az eredmény azonban mindig ugyanaz volt: teltek-múltak a napok, a határidő meg egyre csak tolódott kifelé, egyre nehezebben lehetett kordában tartani e monstre befektetést. Mindennek tetejébe, az elhúzódó forgatás szépen keresztbe tett azon terveknek, miszerint a filmet a De Laurentiis-féle mozi előtt fogják bemutatni Ázsiában, így Hua csak mérsékelt sikerként könyvelhette el életművében ezt a szörnyfilmes kitérőt, a Shaw pedig igyekezett elkerülni az efféle költséges fiaskókat a jövőben. Ennyit a Mighty Peking Man múltjáról.

Említettem, hogy a filmben akadnak a józan eszünket próbára tevő „furcsaságok”, bár némelyikük más hasonszőrű dzsungeles kalandfilmben is megvan. Néhány megütközést keltő dolog következik. A film elején a Pekingi Ember egy földrengés következtében kiszabadul a jég fogságából (oda van fagyva egy hegy oldalához!): ennek az eseménynek egy helyi falu látja a kárát. A helyieket, akik indiaiak lennének, kínai színészek játsszák, szépen barnára vannak mázolva, és úgy is vannak beöltöztetve, hogy indiainak látszanak. Már ez is elég jópofa dolog, hát még amikor katapultokkal támadnak az óriásmajomra! Katapultokkal!! Én ugyan nem mozgok valami otthonosan a Himalája földrajzában, de azok a tájak, amin hőseink keresztülexpedícionálnak meglehetősen távol állnak a hegységrendszerről való mentális képtől, ami a fejemben van. A női Tarzanunk megjelenése is elég problémás egyfelől nézve; kíváncsi lennék, melyik bokorban terem neki a rúzs, a szemfesték, a szemöldökcsipesz és egyéb szőrtelenítő alkalmasságok. Ez persze nem hiba, hisz a lényeg az, hogy guszta látványt nyújtson, ami sikerül is. Hozzátenném még, hogy az egész filmben a szőke színésznő alakít a legjobban, érzelmileg az ő karakteréhez kerülhet a néző a legközelebb, és csak utána jön a nagyranőtt maki.

Ho Meng Hua filmje minden hibája ellenére nagyszerűen képes szórakoztatni. Jó sok trükkel megspékelt, ám szívvel-lélekkel elkészített, kissé naiv kalandfilm, szerintem a ’76-os King Kong-nál mindenképp jobb, a Peter Jackson-féle változatnál pedig egészen biztosan.