The Barefoot Kid (Chik geuk siu ji) (1993)
Készült: 2007. november 6. kedd, 16:54 | | 
| 
| The Barefoot Kid (Chik geuk siu ji) (1993)
A történet egy Shaw Brothers klasszikus, mégpedig a Chang Cheh által rendezett Disciples of Shaolin felújítása. Ennek megfelelően jópár eleme idejétmúltnak számított a készítésének idején, hiszen a hatalmas sérüléseket lábon „átvészelő” hősök virágkora jó 20-25 évvel korábban volt. A történet főhőse a címben is szereplő szegény sorsú fiatal, aki szülőfalujából a történet helyszínéül szolgáló városba érkezik szerencsét próbálni. Apja egykori barátjához igyekszik, aki egy textilekkel foglalkozó özvegyasszonyt szolgál, akinek az „üzemét” a helyi nagyemberek igyekeznek elorozni. A segíteni akaró ifjú jószándékú próbálkozásai azonban hatalmas galibákat okoznak.
Akárcsak a nagyon sokmindent túlélő hősök, úgy a dramaturgiailag kidolgozatlan fordulatok is ekkoriban már idejétmúltnak számítottak, így az egész film furcsán kétarcú lett. Az akciójelenetek ugyanis a kor wuxiáinak színvonalát hozzák, azaz a sűrű vágások segítségével igyekeztek felpörgetni őket, a látványt pedig a huzaltechnika intenzív használatával fokozták, folyamatos kungfu jeleneteket alig láthatunk. Ez persze nem baj, a végeredmény így is élvezhető és például a szintén ekkoriban készült Butterfly and Sword hasonló jeleneteit jócskán felülmúlja (maximum a tradícionális kungfu filmek kedvelői fognak sopánkodni). A sztori azonban talán túlzottan is egyszerű, a fordulatok kiszámíthatóak, a drámai jelenetek pedig (véleményem szerint legalábbis) kifejezetten bénák. A főszereplő fiú élete az adott helyzettől függően éppen vagy euforikus, vagy mélységesen depresszív, a kettő közötti átmenet nincs.
Ez ugyan zavaró, ám mivel elsősorban akciófilmről beszélünk, így annyira nem ront a film élvezhetőségén. A történet sava-borsát adó kungfujelenetek kidolgozásáról már volt szó, a film egészééről azonban még nem. A kinematográfia akár csak To későbbi filmjeiben, már ezúttal is szép, a díszletek és a ruhák pedig talán túlzottan is színesek, a szereplők pedig néha viaszbábuknak tűnnek a sok smink miatt, persze lehet, hogy mindez a „remastering” eljárás következménye.
A színészek között több igen nagy név is megtalálható. A címszereplőt az ekkoriban jópár másik akciófilmben is nagy szerepet kapó popsztár, Aaron Kwok játszotta. Bálványhoz méltóan minden pillanatban tökéletesen néz ki és még a bunyókban sem vall szégyent, az pedig, hogy a drámai részekben hiteltelen, az valószínűleg nem csak az ő, hanem a forgatókönyv hibája is. A női szereplők közül az özvegyet játszó Maggie Cheung a tőle megszokott eleganciát sugározza ezúttal is, Wu Chien-lien a címszereplő „szíve választottjaként” azonban nem annyira meggyőző. Az egész filmet azonban elsősorban a hongkongi film egyik nagy legendája, számtalan régi Shaw Brothers film sztárja, azaz Ti Lung viszi a hátán, aki a film szinte minden pillanatában zseniális.
Zárszóként még annyit, hogy ha ez a film 20 évvel korábban születik, akkor bizonyára egy hatalmas klasszikus vált volna belőle, azonban 1993-ban az elavult történetvezetés és a béna dramaturgia miatt már nem emelkedett ki a kor többi hasonló filmje közül. Elsősorban Ti Lung miatt érdemes megnézni, valamint azok számára lehet még érdekes, akik Johnnie To korai munkásságára is kíváncsiak.
iMDB
Ez a korai Johnnie To film még semmiben sem emlékeztet a későbbiekben védjegyévé vált stílusára. Ez nem is csoda, hiszen a rendező ekkor még javában kereste saját stílusát (amit állítása szerint egyébként mind a mai napig nem talált meg). Ugyan túl volt már egy nagy sikerű drámán (All About Ah Long), de ekkoriban javarészt vígjátékokat rendezett, illetőleg belekostolt az akkoriban éppen újfent virágkorukat élő kungfu/wuxia filmekbe is, ez lett a The Barefoot Kid.
A történet egy Shaw Brothers klasszikus, mégpedig a Chang Cheh által rendezett Disciples of Shaolin felújítása. Ennek megfelelően jópár eleme idejétmúltnak számított a készítésének idején, hiszen a hatalmas sérüléseket lábon „átvészelő” hősök virágkora jó 20-25 évvel korábban volt. A történet főhőse a címben is szereplő szegény sorsú fiatal, aki szülőfalujából a történet helyszínéül szolgáló városba érkezik szerencsét próbálni. Apja egykori barátjához igyekszik, aki egy textilekkel foglalkozó özvegyasszonyt szolgál, akinek az „üzemét” a helyi nagyemberek igyekeznek elorozni. A segíteni akaró ifjú jószándékú próbálkozásai azonban hatalmas galibákat okoznak.
Akárcsak a nagyon sokmindent túlélő hősök, úgy a dramaturgiailag kidolgozatlan fordulatok is ekkoriban már idejétmúltnak számítottak, így az egész film furcsán kétarcú lett. Az akciójelenetek ugyanis a kor wuxiáinak színvonalát hozzák, azaz a sűrű vágások segítségével igyekeztek felpörgetni őket, a látványt pedig a huzaltechnika intenzív használatával fokozták, folyamatos kungfu jeleneteket alig láthatunk. Ez persze nem baj, a végeredmény így is élvezhető és például a szintén ekkoriban készült Butterfly and Sword hasonló jeleneteit jócskán felülmúlja (maximum a tradícionális kungfu filmek kedvelői fognak sopánkodni). A sztori azonban talán túlzottan is egyszerű, a fordulatok kiszámíthatóak, a drámai jelenetek pedig (véleményem szerint legalábbis) kifejezetten bénák. A főszereplő fiú élete az adott helyzettől függően éppen vagy euforikus, vagy mélységesen depresszív, a kettő közötti átmenet nincs.
Ez ugyan zavaró, ám mivel elsősorban akciófilmről beszélünk, így annyira nem ront a film élvezhetőségén. A történet sava-borsát adó kungfujelenetek kidolgozásáról már volt szó, a film egészééről azonban még nem. A kinematográfia akár csak To későbbi filmjeiben, már ezúttal is szép, a díszletek és a ruhák pedig talán túlzottan is színesek, a szereplők pedig néha viaszbábuknak tűnnek a sok smink miatt, persze lehet, hogy mindez a „remastering” eljárás következménye.
A színészek között több igen nagy név is megtalálható. A címszereplőt az ekkoriban jópár másik akciófilmben is nagy szerepet kapó popsztár, Aaron Kwok játszotta. Bálványhoz méltóan minden pillanatban tökéletesen néz ki és még a bunyókban sem vall szégyent, az pedig, hogy a drámai részekben hiteltelen, az valószínűleg nem csak az ő, hanem a forgatókönyv hibája is. A női szereplők közül az özvegyet játszó Maggie Cheung a tőle megszokott eleganciát sugározza ezúttal is, Wu Chien-lien a címszereplő „szíve választottjaként” azonban nem annyira meggyőző. Az egész filmet azonban elsősorban a hongkongi film egyik nagy legendája, számtalan régi Shaw Brothers film sztárja, azaz Ti Lung viszi a hátán, aki a film szinte minden pillanatában zseniális.
Zárszóként még annyit, hogy ha ez a film 20 évvel korábban születik, akkor bizonyára egy hatalmas klasszikus vált volna belőle, azonban 1993-ban az elavult történetvezetés és a béna dramaturgia miatt már nem emelkedett ki a kor többi hasonló filmje közül. Elsősorban Ti Lung miatt érdemes megnézni, valamint azok számára lehet még érdekes, akik Johnnie To korai munkásságára is kíváncsiak.
